2019. június 6.
Egy benzinkutas reggeli után elgurultam Lakewoodba, a motorkereskedésbe, ahol a gépet vettem és próbálom majd a végén eladni. Átvettem a motor tulajdoni lapját, mivel azt oda postáztattam annak idején. Ez kell ahhoz, hogy el tudjam adni. Valamint kértem egy ajánlatot, hogy mennyiért vennék vissza a motort. Sajnos 500 dollárral kevesebbet adnának, érte, mint amennyit én szerettem volna. Ez nyilván benne volt a pakliban, de azért bosszantó. Mert ugye az elején szar motort adtak el, amit meg kellett csináltatnom nem kevés pénzért, hogy egyáltalán működjön. Csalódott vagyok, de ez csak megerősített abban a tapasztalatomban, hogy itt minden a pénzről szól. Persze lehet otthon még rosszabbul jártam volna, de hát most itt vagyok, ebben a szituban. Megpróbálom behirdetni az itteni jófogáson, hátha valakit érdekel.
Egykedvűen indultam neki a mai útnak. Ráadásul igyekeznem kellett, mert elkezdett csöpögni az eső és menekülnöm kellett a fekete felhők elől. Ezt ma többször megtettem, mindig sikerrel. A mai napra igaz volt, hogy autópályák mellőzésével navigáltam – többnyire. Egyszerűen odáig vagyok a vidéki Amerikától. A nagyvárosokat nem szeretem, de a vidék az csodás.
Célom az volt, hogy átjussak a Kaszkád hegység keleti oldalára, mivel ide nem jósoltak esőt. És ez igaz is lett. Ahogy átjutottam a gerincen, eltűntek a felhők, és géza kék az ég. Végcélom Leavenworth volt, amit Krisz ajánlott azzal, hogy ez egy kis Tirol. És tényleg. Az épületek, az utcák, a virágok, a környezet, a hangulat, minden. Mintha egy osztrák kisvárosban lennék. A főtéren szólt a sramli. Persze azért vannak furcsaságok, mert sok üzlet csak kívülről bajor, belül amcsi. Meg amikor a kirakat tele van Disney figurákkal. De azért az illúzió egész jó. Még a Meki is tiroli designt kapott 🙂
Néztem kajákat is, de úgy voltam vele, hogy nem adok 40 dollárt egy csülökért. És a többi is hasonlóan drága volt. Így inkább elmentem a Safewaybe és vettem pizzát meg egy doboz sört. A pénztárnál mondja a kedves hölgy, hogy kéri az igazolványomat. Mondom minek? Mert a szabály szerint meg kell bizonyosodnia, hogy elmúltam 21. Mondom nézzem rám és közben szexisen beletúrtam a szakállamba. Azt mondja, hogy érzi, hogy idősebb vagyok, de a szabály az szabály 😂
Nagyjából összeraktam a hátralévő napok programját. Terveim szerint szombatra összejön a kanadai határ is és vasárnap estére érek vissza Lakewoodba. Hétfőn meg árulom a mocit. Délután. Mert délelőtt még el szeretnék jutni Tacomába egy autó múzeumba.
Szóval közeleg a vég és egyre jobban érzem, hogy milyen jó volt, mennyire maradnék még. De ezzel párhuzamosan nagyon várom már, hogy otthon lehessek. Család, kutya, macska, Honda 🤗
2019. június 7.
Vészesen közeleg a vége, basszus. Kedden repülök haza 😪🤩
A mai nap eseménytelenre volt tervezve, de nem így lett 😏
Tulajdonképpen mára nem volt néznivaló. A cél az volt, hogy visszakerüljek a Kaszkád-hegység nyugati oldalára, hogy majd onnét érjem el holnap a kanadai határt. Így ma leginkább csak motoroztam, alig fotóztam. Sisakkamerás videók készültek bőven, mert mindvégig gyönyörű, de fotózásra nem túl alkalmas útvonalon jöttem. Ez alól persze kivétel volt a Diablo-tóra néző kilátó pont.
Ami viszont meghatározó volt ma, az az elemekkel való küzdés, illetve az elemek incselkedése velem. Kékeges, bárányfelhős időben indultam. Ez tartott a reggeli taquitóig. Az egyik kereszteződésben láttam egy harleyst, aki épp esőruhát húzott. Tette mindezt azért, mert igazán nagy feketeség volt arra, amerre az utunk vitt. Ő Kanadából jött az oregoni tengerpartra és épp hazafelé tartott. Szóval beöltöztem én is.
De csak nem jött a nagy zuhi. Itt-ott volt némi szemerkélés, meg postáslétránhordás, de semmi komoly. Így jutottam el Winthropba, ami ismét egy hagyományőrző kis település a maga ósdi épületeivel, benzinkútjával. Nem is néztek hülyének, amikor a kúton berobogtam fizetni talpig esőcuccban a rekkenő hőségben és napsütésben. Itt leültem egy kólára meg csokival bevont mályvacukorra és megnéztem mit mutat az időjárás jelentés. Na mondtam magamban nézzetek hülyének, én akkor sem vetkőzöm neki 🙂
És milyen jól tettem! Az út elindult felfelé, egészen 4800 lábig, ami csak 1500 méter. De itt eső helyett elkezdett HAVAZNI. Atyaég, havazott!!! Elvileg ment éppen a GoPro, remélem majd fog látszani a filmen! Az egyik kanyarban meg is csúszott a kőkemény chopper gumi, úgyhogy szépen visszavettem a tempóból. Ahogy átértem a hágón napos és postáslétránhordós szakaszok váltották egymást egészen az úticélomig, Concrete-ig, és ezt betonbiztosan állíthatom 😂
Út közben megálltam a Diablo-tó fölött és körbefényképeztem a helyet. Gyönyörű volt. Lent a tó, középen az örökzöld erdő, fent a havas csúcsok, bár azok felhőbe burkolózva.
Út közben még kiszúrtam egy sorozatgyilkosos helyszínt, egy elhagyatott benzinkutat rozsdás, öreg kocsival. Beállítottam mocikát és csináltam pár fotót. De siettem, mert baljóslatúan sejlett a tábla, hogy magánterület, átjárás tilos 😂
Viszonylag korán, fél 4 körül értem a Hotelhez. Ez esetben hotelben lakok, de istenemre mondom bénább, mint a kis kedvenc moteleim. Kicsi szoba és még szappan sincs. Minőségibb minden, de esküszöm nem olyan komfortos, mint a megszokott motelek.
Kis pihi után körbemotoroztam a települést, értsd mentem 5 percet, tényleg ilyen kicsi. Majd leraktam a motort és átmentem a hotellel szemközti bárba vacsizni. A bár előtt állt egy öreg amerikai kocsi. Elkezdtem körbefotózni, amikor előkerült Nick és a neje és szívesen mutatták be nekem az eredeti 1966-os Ford Galaxie 500-ast, amit a belinghami sherifftől vettek jó pár éve. A kocsi teljesen eredeti. Igaz, hogy sok helyen rozsdás volt, de nagyon tetszett. A hangját hallgassátok meg egy másik posztban!
Az étteremben először az olcsóbb burgereket néztem. De aztán úgy voltam, hogy még nem ettem itt amcsiban igazi, helyi sztéket. És mivel egy burgerre is elkérték az értelmetlen 14 dollárt, inkább rendeltem egy sztéket 18-ért. Ha már pénzszórás, akkor legyen kövér 🙂 Jó választás volt. Isteni finom volt a szaftos burgonyapürével és a káposzta salátával. Plusz kipróbáltam kétféle csapolt Ipát is. Ezentúl csak Ipát iszok! Imádom. A vacsora ára nem tűr nyomdafestéket… 😲😂 Viszont reggel megyek hozzájuk reggelizni. Ha már pénzszórás, akkor legyen kövér. Vegasban úgysem játszottam 😊
A bárból kijőve még csináltam pár fotót. Akkor láttam, hogy a színházban, ami mozit jelent, ma este pont lesz előadás. Úgyhogy ma megyek amerikai moziba Disneyt nézni és popcornt enni 😂
A városnak egyébként nem véletlen a neve. Ugyanis 1919-ben és 21-ben is porig égtek a régi, fa építésű épületek. Ezután turbózták fel a fa struktúrákat cementtel, betonnal.
2019. június 7. második terítés
Ma kell tolnom még egy posztot, mert nem olyan egyszerűen záródott a napom. Tegnap este, amikor lefoglaltam a szállást, agyaltam, hogy mi a fenét fogok Concrete-ben csinálni, de a helyiek megoldották.
Miután visszamentem a fél nyolcas kezdésre feltartottam a teljes nézőközönséget – velem együtt 7 embert 😊 Ugyanis ahogy beléptem a moziba, a mozigépész elkezdett faggatni, hogy mit keresek itt, honnét jöttem, elmeséltette velem az egész utamat. Utána megvettem a popcornt meg a kólát és gyanútlanul beültem az előadásra. Ekkor bejött talán a gépész felesége, a jegyeket talán a lányuk árulta. Szóval a hölgy szóban köszöntött mindenkit név szerint, köztük engem is és bemutatott a mozi közönségének, hogy én egy magyarországi nagy utazó vagyok 😊
Utána mesélt egy picit a filmről, elmondta szóban, hogy milyen filmeket fognak játszani az elkövetkezendő hetekben. Valamint egyéb helyi program ajánlót is nyomott. Majd a végén kihúzta egy pohárból annak a szerencsésnek a mozijegy sorszámát, aki a következő előadásra ingyen jegyet kap. Na szerintetek ki nyerte? 😂 Természetesen felajánlottam a másik hat közül valakinek 😊
A film érdekes volt, kicsit gagyi Disney stílus, de maguk a természeti felvételek elképesztőek. Nem is ismertem a Disney Nature sorozatot, már több filmjük is van. Egy-egy film elkészítése több évig tart, ugyanis nem egrecíroztatják az állatokat, hanem megvárják, hogy azok mondják el a sztorijukat.
A film végén épp mentem ki, amikor kérdezte a gépész, hogy a helyi múzeumot láttam-e. Miután mondtam, hogy nem, bekiabált a nézőtérre, hogy hé Bob, holnap mikor nyit a múzeum? Délben. Ó, az későn van, magyar barátunk addigra úton lesz. Mire kijött Bob és mondta, hogy akkor menjünk most, van nála kulcs és épp ráér 😲😊
Úgyhogy este 9-kor a kedvemért kinyitották a Concrete beli helyi múzeumot és egy órás tárlatvezetést kaptam. Részleteiben nem mesélem el, de jó volt megismerni, hogy hogy éltek itt az emberek, hogyan lett a környéken cementgyár, jó pár gát, a folyón kompok, hidak. Régi fotókon a mostani főutca épületei is megtalálhatóak voltak. Például a most is működő Gazdabolt már vagy 100 éve létezik ugyan abban az épületben, ugyan annak a családnak a tulajdonában 😲
Van egy könyvespolc, amin a helyi iskola évkönyveit tárolják 1920-ig visszamenőleg. Jelentős kiállítás a fakitermelés bemutatása is. Valamint ebben a kisvárosban forgatták Robert De Niróval és Leonardo Di Caprióval a This boy’s life, azaz az Ez a fiúk sorsa című filmet.
Kérdezték, hogy én hogy kerültem ide Concrete-be, mi alapján választottam a helyet. Mondtam, hogy az én történetem nem túl szofisztikált, itt volt a környéken a legolcsóbb a hotelszoba 😂
Tartalmas nap, délután és főleg este volt. Kár, hogy közeleg a vége, de egyben várom is.
A túrán készült fotókat IDE KATTINTVA találod.
Ha nem szeretnél lemaradni a folytatásról, akkor lájkold be az oldalt a Facebookon és/vagy iratkozz fel az e-mailes bejegyzés értesítőre. Esetleg meg is oszthatod a posztot az ismerőseiddel, hátha őket is érdekelné a sztori 🙂